Az úrnő határozottan belépett a pajtába. Gondolatai kavarogtak, zavarában beharapta alsó ajkát. Tudta, mi hozta ide. Tudta, miért van itt. Ám abban korántsem volt biztos, hogy meg meri-e tenni, amiért jött -, s ha megteszi, az a pillanatnyi boldogságon túl mennyi szenvedést hoz majd. Megtorpant. A zsoldos láthatóan nem vette még észre jelenlétét. Háttal állt neki, kardját élezte. Testén verejték csillogott. Csak egy vászonnadrág volt rajta. Sötét haja hátrafogva. Az Úrnő megtorpant, szíve hevesebben kezdett verni.

Két hónapja látta először a férfit. Lord Drassmore, a vár ura vacsorát adott épp. A drága Lord Drassmore... akihez 14 évesen férjhez adták. Jó ember volt. Kedves. Udvarias. A Lady volt a negyedik felesége. Lord Drassmore 68 éves volt, amikor hozzáadták. A Lord házasságuk - jobban mondva nászéjszakájuk - után nem sokat foglalkozott vele. A nászágyon a magáévá tette, de ez annyira kimerítette, hogy utána jó darabig felhagyott az ez irányú terveivel. Évente talán ha egyszer ismét próbálkozott, s Lady Drassmore készségesen engedelmeskedett. Engedelmeskedett, mert minden vágya egy gyermek volt, s Lord Drassmore-t igencsak kedvelte. Tényleg jó ember volt. Sajnos egyre ritkábban látogatta meg. Az utóbbi két évben pedig már egyszer sem. A tűz, ami egykor a férfié volt, kialudni látszott. A Lady enyhe megkönnyebbülését, hogy éjjeli látogatását nem kell elviselnie, kicsit elhomályosította a bánat, amiért nem lehettek gyermekei.

Aztán meglátta a zsoldost. A vacsorán. A félhomályban állt. Őt nézte. A pillantásától elakadt a lélegzete, azonnal lesütötte szemét. Mire visszanézett, a zsoldos már nem volt ott.

Nem tudta, miféle munkákat végez el a vár urának. Időnként megjelent, majd egy időre megint eltűnt. Valahogy mindig megérezte, hogy ott van, és őt nézi... és a Lady egyre kevesebbszer kapta el tekintetét.

Egy hónapja a Ladyt elragadta vágtázás közben a lova. Fogalma sem volt, honnan került elő, de a férfi ott termett. Hatalmas fekete paripája könnyedén beérte Sejmír-t, a Lady kecses kis kancáját. Kiemelkedett a nyeregből, megfogta a kantárt és halkan beszélve egyre lassabb tempót diktált a megvadult Sejmír-nek. A Lady jó lovas volt, de most mégis hálásan fogadta megmentőjét. Kezét a férfi karjára tette, úgy köszönte meg, hogy utolérte őket. A férfi elgondolkodva nézte kezét, majd tekintetét az övébe fúrta. Irina megrettent. A zsoldos szemei gyönyörűek voltak, sötétbarna - majdnem fekete -, sárga cirmokkal, mint egy ragadozóé.

-Lady Drassmore... - biccentett egyet, majd csípőjével lökött egy lován, mire az elvágtatott Sejmír mellől.

Irina csak nézett utána kábán. Tudta, hogy nem történt semmi. Mégis... most itt állt a pajta ajtajában, és nézte ahogy a zsoldos napsütötte bőre szinte csillogott a fáklyák fényében. Egyszer csak abbahagyta kardja élezését. Irina számára hirtelen megállt az idő, szíve kihagyott egy ütemet. Látta, ahogy a férfi megfordul és ránéz. Nem siette el. Először aranybarna tincsein, arcán futtatta végig a tekintetét. Majd belefúrta a szemét Irina világoskék szemeibe. Végül az ajkára siklott a tekintete, ahonnan visszarebbent a szemére.

-Lady... Drassmore... - hangja karcos volt... Mély... Bársony... Irina lehunyta a szemét, majd szégyentelenül végigmérte a férfit. A zsoldos izmos hasán kockákba rendeződtek az izmok. Sűrű, fekete szőr borította széles mellkasát, le végig a köldökéig, majd a köldöke alá, egyre keskenyülő vonalban. A Lady fejéből szinte minden gondolatot kiűzött a vágy, hogy megérintse a selymes csíkot, s alatta a finom bőrt. Nyelt egyet, majd kissé bátortalanul odalépett a férfi mellé és ránézett a még mindig kardját fogó, hatalmas kézfejére.

-Irina... szólítson... Irinának.

Megosztás a facebookon